Társas játék
Tartalom:
- 1 db női játékos bábú
- 1 db férfi játékos bábú
- 1 db dobókocka
- 1 db játéktábla
- 10 db szerencsekártya
- 52 db veszélylap
Mik a játékszabályok?
Az életet csak párban lehet „játszani”? Nincs olyan opció, hogy én csak fél adagot kérek, egy fős asztalt, vagy egy ágyas szobát? Vagy ilyenkor mindenképpen felárat kell fizetni?
Mai társadalmunk alapvetően párokra van berendezkedve, „páros menü”, „páros üdülés”, „nagycsaládos kedvezmény”, szinte mondhatni azt, hogy az egyedülálló ember diszkriminálva van egy olyan világban, amit – tegyük fel, hogy - nem magának választott. Hamarosan itt a Valentin-nap is, amikor pedig még jobban ekörül forog minden.
Tényleg igaz ez a „párosban szép az élet” duma, vagy egyedülállóként is megállhatjuk a helyünket a világban? Ennél a kérdésnél is szét kell választanunk a szingliséget. Van, aki saját magának választja az egyedüllétet, feltételezhetően boldog így, számára az ideális közeg az, amiben egyedül mozoghat. (Ebben az esetben is érdekes, hogy ők hogyan élik meg a „társas társadalom” mindennapjait) Vannak azonban olyan szinglik, akik egy szakítás után, egy boldog kapcsolat előtt állnak, de most nincs párjuk.
Számunkra (mert, magamat is ebbe a kategóriába sorolnám) végtelenül nehéz megélni a mindennapokat, látni a mosolygós, boldog párokat, elhaladni azok előtt a kávézók, éttermek mellett, melyek egykor nekünk is a szerelemet jelentették. Kicsit unalmassá válik már, hogy csak a barátokkal ülhetünk be egy kocsmába, és legfeljebb a barátnőinkkel mehetünk moziba, vagy vacsorázni. Természetesen egy teljes értékű élethez ezek a tevékenységek is szervesen hozzátartoznak, nekem is fontos a családom, a barátaim, barátnőim, de ebben az esetben a teljes értékű élet másik része hiányzik. A másik felem.
Játszhatunk úgy egy „társas játékot”, hogy egyedül vagyunk? Nem jár azonnali kizárással, ha nem teljesítjük a kezdő feltételeket? A társadalom sokszor „kizár”, ha nem is direkt módon, de közvetve. Lesajnáló, együtt érző pillantásokkal illet, ha egyedül ülsz egy asztalnál, vagy egyedül vagy a táncparketten.
Emlékeztek, hogy már az óvodában is milyen rossz érzés volt, ha nem volt párunk? Vagy kisiskolában? Egyedül maradva kullogtunk a tanító nénihez, hogy „Nekem nincs párom.” A társadalom akarva - akaratlanul is minden pillanatban érezteti velünk a sajnálkozását, ahogy a tanító néni ajánlotta fel, hogy álljunk mellé a sorban.
Egyedül lenni nehéz. Választva, nem választva is.
Persze párban sem habos torta az élet, a boldogan együtt töltött pillanatokat, viták, veszekedések fűszerezik meg. Mégis úgy gondolom, hogy egy szerencsekártyákkal és veszélylapokkal kikövezett rögös út megtétele is sokkal izgalmasabb, és érdekesebb „utazás” a társunkkal, mint az élet minden nehézségét egyedül átvészelni, ahol nem oszthatod meg a másik feleddel.
