Egyszerre dobbanó szívek több ezer kilométerre.
Egyszerre felröppenő pillangók a pici pocakokban.
Egyszerre kimondatlan szavak.
Távkapcsolatban élni talán a világ egyik legkegyetlenebb dolga. Bátran állíthatom, hogy kegyetlenebb, mint egyedül lenni, amikor nincs párod, támaszod. Távkapcsolatban van társad, de nem ölelheted, nem szoríthatod magadhoz, nem csókolhatod meg, nem borulhatsz a nyakába minden este.
Meddig bírja az ember skype-maratonokkal, meg webkamerás puszival? Van értelme a fizikai közelséget online-ra cserélni, vagy jobb rögtön szakítani? Ugyanonnan lehet folytatni, ha megszűnik a távolság? Ha megszűnik egyáltalán... Lehet ezt egy életen át folytatni, távol a szerelmünktől?
Pár évvel ezelőtt én is egy ilyen választás elé kerültem. Sajnos, vagy szerencsére, nem is tudom, melyiket válasszam, úgy döntöttünk, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha elengedjük a másikat, és nem szenvedünk 'ki tudja meddig'. Én költöztem külföldre, hosszabb időre. (Tegyük hozzá, a másik félnek már volt tapasztalata ebben, már tönkrement egy kapcsolata a távolság miatt). Így azért könnyebb(?) is volt a döntés, "tapasztalt vén kutyaként" tudta, hogy ez nem megy, ne erőltessük.
Egy közeli ismerősöm az Erasmus-ösztöndíját mondta vissza a napokban, hivatalosan "előre nem látott családi okok miatt", gyakorlatilag megismerte élete szerelmét, és félnek, hogy így a kapcsolat elején kibírnának-e fél éve külön, a kontinens két végén. Valószínüleg hatalmas kihívás lenne, de megéri egy ilyen lehetőséget elhajítani...?
Elárulom a nagy titkot, én ugyanebben a helyzetben voltam. Pontosan ugyanebben. Több száz kilométer, pár óra repülőút és fél év. Visszagondolva is jó döntésnek tartom. De bennem van a "Mi lett volna ha?".
Mi lett volna, ha maradok? Mi lett volna, ha visszajövök és folytatjuk? Mi lett volna, ha távkapcsolatban élünk? Mi lett volna, ha nem is lett volna? Mind olyan kérdések, melyekre sosem kapok választ, de talán jobb is így. Egészen biztos vagyok benne, hogy minden okkal történt, és történik, és akkor, és ott jó döntést hoztam!
Folytatva a gondolatmenetet, a távkapcsolat fenntartása mindkét fél részéről túlzott, és véleményem szerint sok esetben felesleges energiabefektetéssel jár, mint amennyit kap belőle. Egy távkapcsolatban nincsenek spontán pillanatok, minden találkozó a végletekig megszervezett, nincs fizikai kötődés, csak a telefon, az internet és a remény, hogy a másik fél is pontosan ugyanennyire vágyakozik utánunk, mint mi. Megjelenik a féltékenység, a követelőzés, viták sora és már nem ugyanabban a kapcsolatban érezzük magunkat, amiben elötte éltünk.
Megéri mindez azért, hogy a párunkkal legyünk? Működhet évekig egy távkapcsolat? Mi az, ami évekig biztosítja az egymás iránti tiszteletet és hűséget? Én nem hiszek ebben. Nem tudom elképzelni, hogy egy férfi vagy egy nő teljesen önmaga lehet úgy, hogy a társa a szerelme a világ másik végén él, naponta - kétnaponta ugyan lehet, hogy beszélgetnek, de mikor találkoznak? Mikor ölelik át egymást? Hogy élik meg a szexualitást? Mindig online, vagy telefonon? Kárpótol az a pár nap, pár hét, amit nagyritkán együtt tölthetnek?
Aki ilyen kapcsolatban él, és most teljes erővel csóválja a fejét, hogy "márpedig igenis van ilyen", nekik gratulálok, és irigylem őket! Irigylem, hogy képesek önmagukat adni a mindenapokban, amikor a társuk nincs mellettük, irigylem, hogy olya erős a szerelmük, hogy kibír időt, távolságot, és irigylem, hogy mindent összevetve nekik ott a párjuk, még ha csak egy röpke percre a telefonon, egy rövid videoüzenetre karácsonykor, de ott van az az ember, aki értük mindenre képes, és bármire hajlandó, a szerelme!
Van értelme a távkapcsolatnak?
Nincs
De irigylem azokat a mérhetetlenül optimista és csodás embereket, akiket ez nem érdekel, mert szerelmesek, és kívánom, hogy így Valentin-nap közeledtével minél többen találkozhassanak azzal az emberrel, akivel egyszerre dobban a szívük.
