Szerelmesnek lenni a világ legfantasztikusabb dolga. Egyszerűen földöntúli érzés, amikor tudod, hogy van egy ember a Földön, aki szeret és te is szereted őt legalább annyira, vagy egy picit jobban. Most persze lehet azt mondani, hogy "jajj csöpög a monitor", de aki már volt szerelem, tudja, hogy szívmelengető, ha megcsörren a telefon, felugrik egy új üzenet, vagy egyszerűen a nevünket mondja szerelmünk és közben a gyomrunk gombócként ugrik össze az izgalomtól.

Fantasztikus dolog a szerelem. fantasztikus azoknak, akik a részei, részesei. De mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik most éppen nincsenek kapcsolatban, vagy sosem voltak, és tegyük fel, hogy nem a szingliség élharcosai, hanem valójában vágynának egy kapcsolatra, de egyelőre nem jött össze dolog.

Személy szerint sokszor megfogalmazódik bennem, hogy nagyon jó lenne egy társ, aki mellettem van, akit felhívhatok, akire gondolhatok napközben, akihez hazamehetek esténként. Voltam már szerelmes, olyan szerencsém volt, hogy viszonozták is, de évek óta üres a szívem, és valahogy nem talál meg az a bizonyos másik felem. Mondhatnám, hogy a NAGY Ő-t várom, de nem igaz, nem várok senkit, egyszerűen nem értem, hogy ha körülöttem mindenkit eljegyeznek, elvesznek feleségül, babát vár, akkor hogy lehet az, hogy gyakorlatilag egyetlen egy jelölt sincs körülöttem, aki számításba jöhet.

Jól gondolja az olvasó, nem azt nehezményezem, hogy esetleg nincs jó pasi körülöttem, egyáltalán nincs senki körülöttem, vagy már házas, vagy évek óta barátnője van, vagy természetesen az örök klasszikus, hogy éppen nem vágyik barátnőre, csak élvezni akarja az életet. 

Az elmúlt pár év totálisan nullára redukálta az önértékelésem ilyen téren, nem hogy magamnak nem tetszem, el sem hiszem, hogy másnak tetszenék. És persze most lehet mondani, hogy hogy várhatom, hogy más érdeklődjön irántam, ha én magam is így állok a helyzethez. De kérdezem én, ilyen önértékelési válság kellős közepén mások hogy képesek felállni, leporolni a ruhájukat, és elindulni előre?

Tudom, hiszem, hogy van helyem egy párkapcsolatban, de eddig éppen csak megízlelhettem, és azóta várok, várom a csodát, de nem jön. Eltelt több, mint 4 év úgy az életemből, amikor igazán senki nem érdekelt, folyamatosan ismerkedtem ugyan, de eredménytelenül, és a legjobban ezt a 4 évet sajnálom. Fiatalabb nem leszek már, és félek, hogy 4 év múlva ugyanitt tartok majd, és várok. Lehet, hogy közben majd megint lesz pár rövidebb "kapcsolatom" (ezek a tipikus, elkezdünk randizgatni, eltelik 1-2 hónap, de nem az igazi, vagy szerinted működhet, de a másik lép le, mert talál jobbat), de párkapcsolatom sosem.

Elképzelhető, hogy a környezetem is befolyásolja ezt az állapotot, ugyanis a körülöttem lévő társaságban mindenki elkelt, volt ahol én segítettem, hogy két ismerősöm összejöjjön, volt ahol már a baba van útban, és itt vagyok én középen, akivel senki nem megy nyaralni, akit senki nem hív meg hétvégére a Balcsihoz, és aki jobb hijján egyedül nézi az EB meccseket otthon, mert 25 éves korunkra mindenki párkapcsolatban élő barátom nyugger életmódot él, vagy legalábbis nem akarnak már szinglikkel bandázni.

Szeretném azt hinni, hogy nem ér véget itt az élet, és itt a nyár, és majd jön valami változás, de ha esélyem sincs nyaralni menni, eljárni, akkor hogy fogok belebotlani bárkibe is? Tinderezni próbáltam, nem volt túl jó tapasztalatom, konkrétan ott is mindenki a minél több, annál jobb elvet követi. Én meg szerencsétlen, nem akarok több felszínes ismerkedést, teljesen lefáraszt már, hogy az elejéről kell kezdenem, nem tölt el izgalommal egy új randi, mert ennyi sikertelen találkozó után szinte időpocsékolásnak tartom az egészet.

Annyira vágyom arra, hogy szerelmes legyek, hogy egy pillangó mocorogjon a pocakomban, csak olyan nagyon nehéz várni rá, és elhinni, hogy majd lesz valahogy...

Jobb ha próbálkozom, jobb ha pár kapcsolat során odateszem magam, és hiszek abban, hogy társak lehetünk? Így is úgy érzem nem kellek senkinek, ha a randizgatást, ismerkedést is befejezem, akkor aztán a nulla önbizalmam is mínuszba fordul át... Egy párkapcsolat ér annyit, hogy közben átrágjuk magunkat sok másik "kapcsolaton"? Egyeseknek hogy volt akkora szerencséjük, hogy évekkel ezelőtt megtalálták a párjukat?

Hol van az én szerencsém? Hol késik? És mi van akkor, ha már elmentem mellette...